Zongoragyárak Listája

A spinét- és csembalókészítő Bartolomeo Cristofori készítette 1709-ben az első olyan csembalót, amely hangerőkülönbségek megszólaltatására is képes.
Ez az új szerkezet (cembalo con piano e forte = hangos és halk hangú csembaló) a húrokat nem pengetéssel, hanem kalapácsok alulról felfelé való megütésével szólaltatja meg. Ezt a hangszert továbbra is csembalónak hívták, a "pianoforte" elnevezés, melyet jóval később "piano"-ra rövidítettek, csak 1732-ben jelent meg.

A 18. század második felében számos hangszerkészítő kezdett el foglalkozni pianoforte építéssel és folyamatos erőfeszítések folytak a hangzás továbbfejlesztésével kapcsolatban is. Az osztrák hangszerek könnyebb mechanikája – a kalapács a billentyű emelőkarának belső végén helyezkedik el – lágyabb hangzást eredményezett (bécsi mechanika), míg az angol zongorák nehezebb mechanikával – a kalapácsok külön lécen nyugszanak – rendelkeztek (angol mechanika), ami megnövelte a hangerőt, de kevésbé volt érzékeny.

Bach két fia Carl Philipp Emanuel és Johann Christian elkezdték népszerűsíteni az új hangszert. C. Ph. E. Bach 1762-ben megírta első zongorakompozícióját, ezzel is bizonyítva, hogy az új hangszer felveszi a versenyt a klavichorddal. Johann Christian szerint a pianoforte a briliáns előadásmód új eszköze. A hangszer megítélésében óriási jelentőséggel bírt, hogy Johann Christian Bach 1768-ban felajánlott egy nyilvános koncertet Londonban, ami példátlan eseménynek számított. Valószínűsíthető, hogy ettől az eseménytől számítják a zongorakoncertek kezdetét, melyek rövid idő alatt, széles körben elterjedtek az európai nagyvárosokban.

Az akkoriban korszerűnek számító hangszerek nem voltak elég hangosak ahhoz, hogy betöltsenek egy nagyobb teret. Először a zongoraversenyek garantálták a hangszer teljes értékű színpadi jelenlétét és bizonyították a játékos képességeit. Johann Christian 35 ilyen művet komponált, melyek közül az utolsó néhányat – Mozarthoz hasonlóan – a zongora mellől vezényelte. A zongora interpretációk a koncerttermek helyett mégis inkább a szalonokban terjedtek.

A csembalóval szemben a zongora megnövelte a dinamikai lehetőségeket illetve a klaviatúra alsó és felső tartományának kibővítése is új kifejező eszközt adott a zeneszerzők kezébe. A pedál használatával további színeket csalhattak ki a hangszerből, míg az 1784-ben megjelent una corda pedál egy újabb színt tett lehetővé.

Haydn és Mozart gyorsan megbarátkoztak a zongorával. A zeneszerző, zongorista és hangszerkészítő Muzio Clementi volt az első, aki átfogó tanulmányt írt a zongorajáték elsajátításával kapcsolatban.

A dinamika gazdagabbá vált (Schubert már használt ppp (pianississimo=nagyon-nagyon halk) és fff (fortississimo=nagyon-nagyon erős) előadási jeleket 1826-ban). A dinamika alsó és felső határainak szétfeszülése eredményeképpen 1802-ben Loud elkészítette az első olyan hangszert, ahol a húrozat átlós irányban volt elhelyezve (kereszthúros). 1815-ben Broadwood kipróbálta az öntvény keretet (páncéltőke).

1822-ben Sebastien Érard bemutatott egy új rendszerű mechanikát (kettős kiváltó angol mechanika) és megvastagította a hangszer húrjait . 1826-ban Pape a kalapács fejének bőrözését, filccel váltotta fel, majd 1842-ben a klaviatúra méretét nyolc oktávra bővítette (összehasonlítva a hat és fél oktávos Streicher zongorával, amit Ludwig van Beethoven is használt).

A folyamatos fejlesztések eredményeképpen a mechanika egyre kiegyensúlyozottabbá és érzékenyebbé vált. Az Érard mechanika fürgébb repetíciót (ismétlést, ti. a billentyű ismételt lenyomásához nem kell azt teljesen felengedni) és nagyobb dinamikai szélsőségeket tett lehetővé, amely meglódította a romantikus zeneszerzők fantáziáját, hiszen többnyire maguk is kíváló zongoristák voltak (Liszt, Chopin stb.), és így ördögien nehéz (virtuóz) és kifinomult műveket alkottak.

A zongora mai formája a 20. század elejére alakult ki.


A zongora mehanikája
 

Híres zongoristák

A 18. és 19.században a zeneszerzök mint Mozart, Beethoven, Chopin és Liszt saját müveiket játszották a zongorán. Clara Schumann föleg férje Robert Schumann müveit adta elö nagy sikerrel. A 19. század vége felé Anton Rubinstein dominálta a koncerttermeket.

A 20.század elején sok ismert zongorista volt koncert úton, többek között a lengyel Ignacy Paderewski és a lengyel-amerikai Josef Hofmann és Arthur Rubinstein.

A két világháború között Sergej Rachmaninow, az osztrák Artur Schnabel, és a német Walter Gieseking valamint a braziliai Guiomar Novaes gazdagították a koncert termeket.

A násodik világháború után orosz zongoristak is az USA-ban koncerteztek, közöttük Emil Gilels és Swjatoslaw Richter. További híres zenészek voltak Claudio Arrau, Rudolf Serkin, és a csehországban születtet Wladimir Horowitz valamint a spanyol Alicia de Larrocha. Említésre méltók még Alfred Brendel, Glenn Gould, a Bach elöadásaival és az amerikai Van Cliburn valamint Murray Perahia.